2016. november 7., hétfő

Az első napok Torquay-ban 1.

Az asztalon vibráló mobil arra figyelmeztetett, hogy Erik hívott ma már harmincadszor. Tudtam, hogy nem fogom megúszni az indulás előtt ezt az utolsó, haragos, könyörgő és sértődött beszélgetést. Nem akartam többé vele beszélni. Kihunyt, elhamvadt kapcsolatunk boncolgatását, a miértektől a "ki miatt"-okig unom már és kívülről ismerek minden egyes szót ami a szájából elhangzott. Erik azt hiszi miatta repülök Angliába hosszú hónapokra, mert annyira el van magától szállva, hogy úgy gondolja, ott akarok majd felejteni. Pedig ebből egy szó sem igaz. Márciusban kaptam ezt az ajánlatot és már akkor rábólintottam, hiszen tudtam, ez rendkívül jó lehetőség a nyelvtudásomnak a megalapozására valamint az angol csatorna élővilágának megfigyelésére. A dél-devoni Torquay-ban már évek óta működő Living Coasts munkatársa leszek néhány hónapig. A tengeri állatkerben fókák, több pingvinfaj, madarak kaptak helyet és élnek viszonylag természetes közegükben, miközben túristák százai figyelhetik meg őket mindennapi életükben. Itthon is tengeri állatokkal foglalkoztam, az állatkertben apám mellett dolgoztam, aki állatorvos ott már vagy harmincöt éve. Ezt a választást Erik viszont nem volt hajlandó elfogadni és inkább  a drámai, filmekbe illő "menekülés a kötöttségek elől" című verziót erőltette.  Két hónapja elköltöztem tőle és már valóban menekültem de inkább a folytonos szemrehányó üzenetek és hajnali telefonok elől. Egy laza mozdulattal hozzáértem  a kis piros virtuális gombhoz majd kivettem a telefon simkártyáját és a WC kagylóba dobtam. Ez az igazi mulatság! Az angol számom mindenkinek megadtam aki számított  és akivel beszélni óhajtottam néhanap.
Végignéztem a csomagjaimon és elégedetten nyugtáztam, hogy itthon hagyok minden olyan műnőies cuccot amit Erik annyira kedvelt, a magassarkú cipőktől a koktélruhán keresztül  a kis piros Loui Vuitton táskáig amitől  el kellett volna ájulnom amikor Erik szülei az orrom alá tolták karácsony másnapján. Edit az édesanyja korát meghazudtoló kinézetével úgy nézett ki a vele egykorú férje mellett  mintha Barbit krumplibácsi mellé tették volna egy játékbolt kirakatában.  Drága ajándékok cseréltek gazdát a drága nappaliban amely a három méteres fenyőfával olyan volt mint egy pláza. Két alkalmazott szolgált ki minket és százéves portóit ittunk a vacsorához. 
Tehát csakis sportos, kényelmes és kellemes viseletet fogok hordani az új munkahelyemen. 
Punch törleszkedett a lábamhoz jelezve, itt a vacsora ideje. A világosvörös macska egyik szeme zöld, a másik világosbarna volt. Folyamatosan "beszélt" amig a vacsorára kibontott csirkés patét a tányérjába tettem és apró darabokra tördeltem a villával. Punch fog legjobban hiányozni. Leguggoltam és a macska sűrű bundájába simítottam a kezem miközben az nekilátott az ételnek. Éva fog a kislakásban addig lakni amíg  külföldön leszek, így a lakbér is megoldva, a virágok és a halak valamint Punch sem pusztulnak éhen.
Reggel, miután egy gyors kapucsinót bedobtam, felvettem a legkopottabb farmerem egy zöld pulcsival és egy sárga sállal, majd barna makrancos göndör hajam egy gumival összefogtam s ezzel elintézettnek is tekintettem a készülődést. Belenéztem a tükörbe és megállapítottam, hogy ráncok vannak a szemem körül. De hiszen ez teljesen normális, hiszen harminc éves vagyok! Grimaszt vágtam a szeplős tükörképemre. Megcirógattam Punch bundáját, majd  felkaptam a sporttáskát és a bőröndöt és lementem a szeptemberi párás hajnalba, hogy  taxiba üljek. Nem akartam, hogy kikísérjen apa a reptérre. Két napja mindenkit végiglátogatottam és elbúcsúztam. 
  - A reptérre legyen szíves! - ültem a hátsó ülésre, miután a bőröndöt a csomagtartóba tette a sofőr.
  - Nyaralás? - mosolygott jóindulattal a szakállas taxis, majd bekapcsolta a taxiórát.
  - Nem egészen, de majdnem. 
Jó lett volna most  nem beszélgetni, csak nézni az elsuhanó házakat, a reggeli napsütésben fürdőző parkokat. Behunytam a szemem  amikor a nap egy kanyar után szembejött velem és bearanyozta az utat az autó előtt.
  - Francba, hogy ilyenkor nem látok semmit - bosszankodott a taxis és lehajtotta a napellenzőt, de az nem sokat segített.
Aztán mintha belepörgettek volna a filmbe, egyik pillanatról a másikra a repülőn találtam magam, ami fokozatosan emelkedve hagyta el a földet. Két és fél óra múlva a bristoli reptéren, bőröndöm magam után húzva kiléptem a váróba ahol egy magas szemüveges fiatalember Tania Almasi  feliratú, fejjel lefelé fordított táblát tartva maga előtt vizslatta a kifelé áramló utasokat. A fiatalember kék, Living Coasts feliratú overallban, egy valamikor fehér vászoncipőben, kockás sálban toporgott és kissé halszagú volt. Miután kitaláltam, ő az én emberem, széles mosollyal léptem oda hozzá.
 - Hello! Én vagyok Tania. -  A fiú  először megfordította a táblát, hogy elolvassa milyen név is szerepel rajta, majd mosolyogva elfogadta a felé nyújtott kezem.
  - Örülök, hogy megismerhetlek Tania. Én Paul vagyok, a Living Coasts munkatársa és engem küldtek, hogy fogadjalak és Torquayba vigyelek.
Ezt egy szuszra darálta el, miközben folyamatosan rázta a kezem.  Nagyon kellett figyelnem, hogy minden szót megértsek, mert az általam tanult angolban ezt az akcentust még nem ismertem. Mármint a devonit, amely ha nagyon gyorsan beszélnek, száműznek minden "T" betűt a szavakból. 
  - Örülök én is, hogy megismertelek Paul, de bocsáss meg, picit lassabban beszélnél a kedvemért? Kissé még nehezen beszélek, de remélem egy kis idő múlva már jobban fog menni.
  - Ó, persze, természetesen - mondta elvörösödve Paul. Neharagudj, hogy zavarba hoztalak!            És már vette is át a nehéz sporttáskát a vállamról  és elindult a parkoló irányába.  Szürke, borongós volt az ég és legalább tíz fokkal volt hűvösebb mint otthon. 
  - Délutánra kisüt a nap - kapta el az égre vetett pillantásom Paul.  - És Torquayban melegebb is van.
A kétüléses Vauxhall Van hátuljába egy rekeszbe tettük a táskákat majd beültünk az autóba.
  - Oh, de furcsa, hogy az anyósülés itt a vezetőülés.  - Nevetettem, pedig eldöntöttem, hogy itt is fogok vezetni, mert nem akarok ráutalva lenni másokra, és buszmenetrendekhez igazodni. - menni fog...biztos.
Paul sokat mesélt Torquayról és a tengeri állatkertről ahol dolgozik, és a fókákról, meg a tengerről és az óriási forgalomról amit a Living Coasts bonyolít az év minden szakában.
  - Hidd el alig van pihenés. Ráadásul folyamatosan figyelnünk kell a látogatókat, mert több ponton az állatok között sétálgatnak és vigyáznunk kell, hogy ne tegyenek kárt bennük.
  - Már alig várom, hogy lássam. Hány fóka van?
  - Jelenleg kettő, s abból az egyik vemhes. De Torquayban láthatsz szabadon élő fókákat is. Sokszor odamerészkednek a sziklákra, és onnan figyelik, hátha csurran cseppen egy-egy hal nekik is etetéskor.
  - Fantasztikus! -  Közben a tájat csodáltam, ahogy a lassan kibukkanó napfényben a dimbes dombos zöld legelőkön tarka tehenek és birkák legelnek. A legelőket kőkerítések választották el egymástól, így lehetetlen volt az hogy az állatok keveredjenek, vagy az utakra tévedjenek. A zöld hihetetlen sok árnyalatát fedeztem fel ebben a csodás környezetben. Miután elhagytunk egy Newton Abbot vége feliratú táblát, feltűnt egy virágokból kirakott pálmafa az egyik dombon, valamint ugyancsak virágokból egy felirat:  English Riviera! S innentől kezdve igazi angol házakat, pálmafákat, egyenruhás iskolásokat, emeletes kék és narancssárga buszokat láttam. Paul folyamatosan mondta, hol járunk. 
 - Ez itt a Newton Road, itt találsz néhány hipermarketet, most a Riviera Way-en megyünk, jobbra vonatállomás van. Föl és le gurultunk folyamatosan. Torquay nagyon dimbes dombos volt. 
  - Közeledünk a kikötőhöz, ez itt a Torbay road. Jobbra az Abbey Sand. Mutatta Paul.
Balra kávézók, Fish and Chips éttermek, pálmafasor az út kétoldalán, jobbra modern fehér többemeletes épület, aljában kiülős kávézók, tele turistával. Balra tengerpart, óriási vöröshomokos parttal.
  - Most épp apály van. Magyarázta Paul. Ha jön a dagály, a lépcsőkig feljön a víz. - mutatta a partot, amely magas kőfallal védi az utat a dagálytól. Gyönyörű park, hosszú promenád, tengerbenyúló móló.
  - Ez a Princess Pier! Nagyon öreg ám! Még Agatha Christie is koptatta a gőrkorijával. Meséli és   hitetlenkedve nézek rá.
  - Agatha Christie? Hogy került ide?
  - Ó, hát  itt született, gyerekeskedett majd elkerült innen de időskorában visszatért és egy óriási parkot vásárolt, nyaralóval, Greenway a neve. Most múzeum és látogatóközpont van ott. Sok ezren jönnek el megnézni az író otthonát. Évente szeptemberben fesztivált is rendeznek a tiszteletére és akkor tele lesz a kikötő a huszas, harmincas évek ruháiba öltözött éltes hölgyekkel, szól a zene és még a Poirot felügyelőt alakító színész is eljön. Gőzmozdony jár nap mint nap Greenway felé egészen Kingswear-ig. Nagyon látványos.
  - Meghiszem azt. - Suttogtam. A rengeteg információt próbáltam megjegyezni.
Aztán megláttam az óriáskereket is.
  - Az ott a Living Coasts. - mutatott Paul a következő dombtetőn a kikötő fölött átlátszó fekete acélhálóval fedett építményre. A háló alatt színes madarak röpködtek,  a háló fölött sirályok kőröztek. Az építmény egy magas sziklán fekszik, alatta a tenger és egy apró tengerpart, amit egy nagy szálloda az Imperial követett. Fenséges látvány volt a maga nemében. Szemben a meredek út mentén egy kisebb szálloda egy Elephant house nevű igen látványos társasház és a Torbay Yacht Club hófehér épülete követték  egymást. A Living Coasts fölötti útról a tenger látványa - ami zölden szikrázott a napsütésben -  lélegzetelállító volt. Lent a yachtkikötő, ezernyi kisebb és nagyobb hajóval.
 Kinyújtózkodtam miután kiszálltam az autóból és körülnéztem. 
 - Ez, egyszerűen gyönyörű! - mondtam szinte csak úgy magamnak. 
 - A cuccokat csak hagyd az autóban! - szólt Paul - Körbeviszlek és utána megmutatom a szállásodat.
 - Rendben Paul, te vagy a főnök. - mentem szófogadóan utána, aki szemérmesen elmosolyodott, mint aki kevés ilyen figyelmet kap másoktól. 
Kövér, az ötvenes éveiben járó nő sietett elénk. Overallja hasonló volt mint Paulnak, haja fiúsan rövidre volt nyírva, homlokáról izzadságcseppek folytak a szemébe. Arca csupa mosoly és kedvesség volt ahogy kitárta a karját felém és megszorongatott mint egy régen látott rokont vagy barátot. 
    - Tania! De jó, hogy köztünk vagy! Hogy utaztál? 
  - Helló! Köszönöm kellemesen utaztam és én is örülök, hogy itt lehetek. - válaszoltam, miután a dundi hölgy megropogtatta a csontjaim.
   - Én Renata vagyok, ennek a teamnek a vezetője. Sokat leszünk majd együtt. - karolt belém, majd bekísért a nagy kapun ami az állatkertbe vezetett.  
  - Paul! Fordult a fiúhoz. - menj le Dianához kérlek, mert picit szomorú lehet. Talán csak néhány napja van a szülésig. - fordult újra magyarázkodva hozzám, miután Paul lesietett egy kis csigalépcsőn egy  alsóbb szintre, ahol feltehetőleg Diana medencéje volt. 
  - Őőőő...Diana egy fóka? - kérdeztem a tudatlanok ártatlan kifejezésével az arcomon.
  - Hát persze hogy az kedvesem! - kiáltott nagyot Renata. 
  - Sejted ugye kiről kapta a nevét? 
  - Igen, gondolom Lady Dianáról. - mosolyogtam.
 - Szeretném az összes állatot személyesen bemutatni neked, de most erre nincs idő, inkább csak gyorsan elintézzük a formaságokat és körbevezetlek aztán tiéd a délután!  Nevetett Renata, és csak úgy rázkódott az egész teste.  
  - Az irodában felveszem az adataid, ruhaméret satöbbi és a menüt is megbeszéljük, és a napirendet amit általában betartunk. 
Közben folyamatosan mentünk körkörösen  le a sziklák között egy kiépített úton, fölöttünk különböző madarak röpködtek. Kopasz kisember jött szembe egy kis talicskát tolva maga előtt, nadrágszára kétszer is fel volt hajtva, mintha nem lett volna a méretében egyenruha.
  - Á, Josè ! Hadd mutassam be Taniát aki nálunk fog dolgozni egy ideig.
A kisember letette a talicskát amiben valószínűleg az állatok alól kiszedett alom volt, megtörölte a kezét a nadrágszárába majd felém nyújtotta.
  - Helló Josè!  - örülök hogy találkoztunk.
  - Részemről a megtiszteltetés szép hölgyem! Remélem jól fogja itt érezni magát. 
  Majd mosolyogva továbbállt a rakományával. 
  - Josè a beszerzési igazgató. Magyarázta Renata, mire kikerekedett a szemem és picit elszégyelltem magam a férfi után nézve. Abban a hitben voltam, hogy Josè egy egyszerű segédmunkás aki az állatokat takarítja.
  - Igen, igen drágám. - mosolygott anyáskodva Renata. - nem minden az aminek látszik. Itt mindenki, mindent csinál. Nincs hierarchia a tevékenységek között. A csoportvezetők és igazgatók is megfogják a munka keményebbik végét ha kell. Remélem ez nem jelent neked gondot?  - Fordult szembe velem mikor az irodához értünk.
  - Ó, dehogyis! Épp ellenkezőleg! - válaszoltam hevesen.
 - Mi otthon is takarítottunk ha kellett. - Ami persze nem volt igaz, mert voltak kifejezett takarítók és voltak a gondozók valamint voltak ők, akik azzal foglalkoztak, hogy az állatok minél jobban érezzék magukat azon a helyen ahol vannak. Étrendek kialakítása és rendszeres pszichológiai felmérések az általános jó közérzetük eléréséhez. Nehéz volt összehangolni a gondozók és a takarítók valamint a saját munkámat, mert mindenki mást akart és mindenki azt hitte, az a jó amit ő gondol. Nehéz volt elmagyarázni, hogy a fókák medencéjét ne klórsavas tisztítószerrel takarítsák, mert igaz ugyan, hogy az meggátolta a medence alján és az üvegfalon folytonosan lerakódó zöld, nyálkás trutyit, de az isten szerelmére amikor a harmadik fóka kapott olyan szintű mérgezést, hogy hajszálon múlt az élete, akkor sem ismerték be, hogy ez a tisztítószertől van. Hosszú hónapokba tellett, amíg elértem, hogy környezetbarát szereket használjanak. 
Az apró iroda, ahová beinvitált Renata, otthonos kis kuckónak tünt. Kávéillat terjengett a levegőben. Színes bögrék a polcokon, mindenki nevével ellátva, a falon rengeteg kép a pingvinekről, fókákról, a munkálatokról, amikor az objektum felépült. Mosolygó karácsonyi csoportképek és egy nagy kép amelyen egy hatalmas régi épület állt, valószinüleg a Living Coasts helyén. Méltóságteljes és nagyon kecses volt ahogy a szikla tetején uralta a tengert és a körülötte lévő környezetet. Sokáig néztem és elmerengtem a fantasztikus építményen. Vajon miért nincs már többé?
  - Látom téged is megragadott a látvány. - lépett mellém Renata és a képre nézett.  
  - Igen, nagyon szeretem a régi képeket és a régi épületeket. Szeretem fényképezni őket.  Ez az épület volt itt a Living Coasts helyén?
  - Igen igen... révedt el Renata. 
 - Ez volt a Marine Spa. 1851-ben épült és száz évig ez a hely volt Torquay, sőt az angol riviéra közösségi életének központja. Óriási fürdő volt, hatalmas bálteremmel ahol folyton a nyaraló előkelőségek színe java megjelent. Fantasztikus panoráma volt a sunroom-ból a tengerre az öbölre. Cárok, grófok és hercegek, színészek és ünnepelt színésznők látogatták e helyet. Micsoda élet volt itt... Tekintete a messzibe révedt, mintha ő maga is részese lett volna ennek az előkelő társaságnak. Tania nézte a képet és odaképzelte a pávatollas hölgyeket és az elegáns urakat ahogy teázgatnak, táncolnak vagy napfürdőznek és pletykákat mesélnek egymásnak.
  - Aztán 1971-ben lebontották egy sajnálatos, halálos baleset következményeként. - ült le Renata és nagyot sóhajtott. 
  - Mi történt? - fordultam el a képtől.
  - Egy fiút beszippantott a medence leeresztő pumpája...Guy Hendersonnak hívták. Iskolás fiú volt. Tűvé tettek mindent miután eltűnt a többiektől, aztán csak este találták meg miután leeresztették a vízet...szomorú, nagyon szomorú eset volt. 
  - Aztán építettek a helyére egy uszodát 1977-ben amit Coral Island-nak neveztek el, szép volt de valahogy mégse az igazi  és 1997-ben lebontották azt is. - Renata elmosolyodott. 
  - Ennyi a történet. 2003-ban nyitotta meg a Living Coasts a kapuját és azóta folyamatosan fejlődünk. Fókák, különféle pingvinfajták, halak, vidrák és madarakkal bővültünk évről évre. Ma már interaktív játékos módon tudjuk a gyerekeknek érdekesebbé tenni az állatainkat, hogy jobban megismerjék őket. Madárházunk legmagasabb pontja 19 méter. Az akvárium teljes kapacitása 1214 köbméter. Számos díjat nyertünk a bolygónk környezetvédelmére felhívva az emberek figyelmét. Röviden ennyi, de majd úgyis megismersz mindent és mindenkit.
  - Tehát térjünk a száraz tények mezejére. Kapott fel egy tollat Renata és egy kérdőív fölé hajolt.
Még egy pillantást vetettem a Marine Spa elsárgult fotójára, majd válaszolni kezdtem Renata kérdéseire.
Egy óra múlva léptünk ki az irodából és néhány ott dolgozóval még találkoztam.
Bobbal a morcos gondozóval, aki  az orra alatt mormogta el, hogy örül a találkozásnak majd sietett a madarai után. Kathy-vel, a szőke húszéves lánnyal, aki nemrég került ki a középiskolából és tele volt orr, fül és szemöldök piercingekkel és a barátjával Tommal a magas szakállas favágókinézetű teletetovált ám szerény és kedves fiúval. Ők mindketten a pingvinekkel foglalkoztak. Pault már ismertem. 
  - Holnap találkozunk kedvesem, minden jót. - majd Renata mosolyogva távozott.  Paullal beültem újra az autóba és néhány perc autókázás után egy kedves kis cottage bejáratánál találtam magam.
  - Ez a hely a Babbacombe Down. Itt béreljük ezt a házat, két lakrész van benne, teljesen felszerelt konyha és fürdőszoba. A másik lakrész most üres, jövő hónapban érkezik Japánból egy állatorvosnő akivel majd megosztoztok a közös helyiségeken. Mesélte Paul miközben kinyitotta a kiskaput és az apró murvával kirakott úton elindultunk a ház irányába. 
  - Vettünk néhány dolgot, hogy ne halj éhen, de természetesen találsz itt a sétányon éttermeket és beljebb van egy kis központi rész ahol boltok bankok és posta is van. Régen ez a magas rész még nem tartozott Torquayhoz, Babbacombe csupán egy kis település volt. Majd meglátod, gyönyörű.
Követtem a fiút és azonnal beleszerettem a környékbe, a házba, ami noha kívülről régi falusi cottage-nek tűnt, belülről egy modern, felszerelt ház volt. Középen konyha és nappali egyben, nagy tévé, nagy fürdőszoba. A villanykapcsolót viszont hiába kerestem.
   - Itt Angliában nincs a fürdőszobában se kapcsoló se konnektor, csak a borotvának és a fogkefének. - nevetett Paul. Majd egy, a plafonról lelógó zsinórt meghúzott és a világítás a páraelszívóval együtt bekapcsolódott.
   - Hogy szárítok így hajat? - nevetettem és le föl kapcsoltam a villanyt.
   - A szobában?
   - Kénytelen leszek.
A szobám kellemesen nagy volt. Szép világos fabútorok, aminek külön örültem mert nem vagyok oda a modern fémbútorokért. Középen nagy ágy, jobbra szekrények, fiókok, polcok, világos szőnyegpadló és nagy tükör egy öltözőasztalon.
   - Ez igen! Nem is álmodhatnék ennél szebbet.
   - Ugye?  - büszkélkedett a fiú, és letette a csomagokat.
  - Holnap találkozunk Tania, jó pihenést! Az asztalon  találsz egy kis füzetet, mi hogy működik és a fontosabb telefonszámok. Ha bármi gondod támadna akkor hívj nyugodtan. Ja, egy bringát is találsz a garázsban, ha szeretsz kétkeréken gurulni akkor nyugodtan használd akár munkába jövet is. Azért holnap még eljövök érted mert eltévednél. - nevetett Paul. 
 - Hétkor itt vagyok.
 - Köszi mindent, nagyon rendes vagy, hogy eljössz. -mosolyogtam rá, majd kikísértem kapuhoz. 
 - Viszlát reggel! 
 Visszamentem a házba és ledobtam magam a nagy franciaágyra. 
  - Ha belémcsíp valaki hogy felébredjek, azt kinyírom. Mondtam ki hangosan és szájam a fülemig ért.
A következő napok hihetetlen gyorsasággal teltek el. Annyi dolgom volt, és annyi mindent meg kellett tanulnom az állatkert házirendjéről, hogy csak úgy kavargott a fejem. Megismertem Dianát a kétéves lány fókát és Aladint a hároméves fiút aki a párja volt. Mindkettő nagyon szelíd és játékos jószág volt, Néhány óra alatt megszoktak és összebarátkoztunk. Diana kicsit fáradékonyabb volt, tekintve, hogy hamarosan anyai örömöknek néz elébe, de Aladint le sem lehetett állítani.  Hőtartó vízhatlan ruhában órákat töltöttem az akváriumban, hogy az életkörülményeiket vizsgáljam. Mértem a víz hőmérsékletét, a PH értékét és a szűrők állapotát is felülvizsgáltam. Aladin mindig ott sertepertélt körülöttem mint egy hűséges kutya és mindenbe beleütötte azt a fényes fekete gomb orrát.   Megismertem a karbantartókat és elbeszélgettem velük a medence állapotáról. Lassan mindenki tudta ki az a barnahajú külföldi lány aki nap mint nap feltűnik a fókáknál, és mindíg mosolyog mindenkire. Pár nap múlva már két keréken gurultam be a kapun. Megjegyeztem az utat amelyen reggel nagyon mókás volt legurulni de este kemény munka volt feltekerni egy hosszú nap után. Azért szerettem ezt is, mert jobb volt mintha edzőterembe jártam volna. Otthon is sokat bicajoztam, de csak a városban. Itt viszont hajnalban a kikötőben végiggurulni fantasztikus élmény volt. Bevásároltam néhány dolgot a közeli Sainsbury's áruházban, és beszereztem egy konnektor átalakítót, mert rájöttem, hogy a telefonom sem tudom tölteni enélkül. Érdekes módon észre sem vettem, hogy egyáltalán nem használom csak néha, amikor esténként Évával vagy apuval beszéltem. Felhőtlen boldogság!
Reggelente együtt kávéztam Renata irodájában a többiekkel, ebédidőben a közeli fish and chips büfében ettem és bámészkodtam, mert mindíg volt mit. A szabadnapom hétvégén volt és végre volt időm felfedezni a környéket. Kathy és Tom felajánlották, hogy körbevezetnek és megmutatják a látványosságokat. Kis motorcsónakkal körbehajóztunk az öbölben, majd ahhoz a partszakaszhoz mentünk ahol a Living Coasts is magasodott. 
Tom a sziklák közelébe kormányozta a kis csónakot.
   - Látod, itt engedik ki az elhasznált vizet az állatoktól. Mutatott egy nagy csőre.
  Régen ezen a csövön engedték le az uszoda vízét is. Vigyázni kell mert itt a szikla alatt sok az örvény. 
  - Be lehet menni a szikla alá? Kérdeztem hitetlenkedve  
  - Mi már egyszer be is mentünk, ugye Tom? Dicsekedett Kathy.
  - Be, de nem mennék be újra. Mondta a nagydarab fiú. 
 -Majdnem az életünkbe került. Kuncogott Kathy, mintha valami csínytevés lett volna az életveszélyes kaland.
  - De miért mentetek be, ha egyszer veszélyes? Bár őszintén szólva tudtam a választ. Hiszen húsz évesen én is rengeteg ostobaságot követtem el és ha megkérdezték miért csináltam, csak annyit mondtam: miért ne?
És ahogy vártam, Kathy csak rántott egyet a vállán.
  - Kíváncsiak voltunk mi van ott.
 - Itt a kiáramló víz melegebb mint a tenger hőmérséklete, ezért a vadon élő fókák is itt szoktak tanyázni.
 - Ide járnak fürdőbe! Nevetett Kathy és hátbavágta Tomot, hogy az majdnem belebucskázott a gumicsónak oldaláról a vízbe. 
  - Hé! Vigyázz mit csinálsz asszony! Szólt az egyensúlyát visszanyerve Tom.
  - Tényleg idejönnek? Kémleltem körül. Most egy sincs itt sajnos.
  - Ha még egy darabig itt várnánk, akkor biztos találkoznánk az egyikkel. De ha vadon élő fókát akarsz látni, akkor mutatok én neked. - s már kanyarodott is el a sziklabarlang bejáratától a csónakkal.
 Még visszanéztem a fekete lyuk felé, ahol a víz zölden örvénylett egyre magasabban ahogy a dagály közeledett.
Néhány perc múlva egy festőien szép sziklafalat pillantottam meg. A hegy oldalában lefelé kanyargó meredek kiépített utat és egy csodálatos épület együttest.
  - Ez a Cary Arms. Egy fogadó és étterem itt ebben az apró kikötőben. Mondta Tom.
  - Sokan itt a mólón horgásznak, ezért sűrűn látogatják a fókák az öbölt, mert mindíg van egy-egy hal, amit visszadobnak.
És valóban, a hosszú betonmóló körül, ahol több horgász is ácsorgott, két jól megtermett fóka úszkált. Kiabáló gyerekek álltak a mólóról levezető lépcsőn  vízhatlan ruhában vagy anélkül és néha bemerészkedtek a vízbe. Ilyenkor az egyik fóka közelebb úszott hozzájuk mire azok sikoltozva kirohantak. Ezt eljátszották néhányszor. Nagyon tetszett, hogy ezek a fókák teljesen a szabad akaratukból keresik az emberek társaságát, sőt játszanak is a gyerekekkel. Közelebb mentünk az egyikhez és Kathy kiáltott :
  - Sammy! Sammy gyere ide!
Mire a nagy szürke test lebukott a vízbe és közvetlenül előttük bukkant fel újra. Szemével barátságosan hunyorgott és fújt egy nagyot majd a fejét a csónak egyik oldalára tette. 
Kathy egy kishalat vett elő az egyik pad alól és a fókának dobta, aki mint egy cirkuszi mutatványt az orrán egyensúlyozta egy pillanatig majd feldobta és a hal a szájába pottyant.
Nevettem és megérintettem a fóka selymes bőrét, az pedig újra lebukott és eztán a csónak másik oldalán tűnt fel.
  - Ha eljössz és néha hozol egy halat neki, akkor le sem fogod tudni rázni többé. Nevetett Kathy. 
  -Nyugodtan elkötheted a csónakot is  ha van időd és kirándulni szeretnél. mondta Tom és lassan elindult vissza.
  - De  mindíg használd a mentőmellényt! - figyelmeztette Kathy.
  - Ez nagyon klassz, bár nem tudom, hogy merném e egyedül vezetni.
  - Ugyan már! - mondta Tom és kezembe nyomta a kormányrudat.
  - Most te vezetsz.
 Először picit megijedtem, de aztán egyre jobban élveztem az irányítást. Megtanultam beindítani a motort és a gyorsítás lassítás is könnyen ment mire visszaértünk.
  - Azt javaslom, ha kimennél a csónakkal, azért a bokádhoz kösd az egyik madzagot ami itt a csónak oldalán van és elég hosszú. Ha véletlenül a vízbe borulsz  akkor a zsinór megrántásával leáll a motor és te sem kerülsz távol tőle, vissza tudsz mászni rá. 
Mosolygott Tom miközben kisegítette őket a vízből az állatkert apró kikötőjében.
  - Hát nem tudom, hogy merném e de lehet, hogy majd egyszer kipróbálom. Igértem neki.
   

Élet a Living Coasts-ban 2.

Szeptember vége volt de, még mindíg kellemes langyos idő. Néha esett az eső de az sem volt egész napos. Megálltam a belső kikötőt átívelő cápafog híd közepén és képeket készítettem egy kis halászhajóról, s az azon készülődő emberekről. A reggeli nap még laposan sütött, a hajó fölött sirályok köröztek hangoskodva. 
Amikor beértem Paul ott toporgott az előtérben hogy elújságolja, Diana megellett hajnalban és  két fiú fókával örvendeztette meg az állatkertet.
  - Azonnal megyek Paul, csak leteszem a bicajt. - kaptam le a sálam,  sisakom és kesztyűm majd belegyömöszöltem a táskámba és Paul után siettem.
Apró kis hunyorgó gombóc úszott Diana mellett   a medencében  aki noszogatta  hogy kövesse. A   gombóc végén csak egy fekete orr látszott s a kis fej csak nehézkesen tudta fenntartani magát.-   Leguggoltunk tőlük néhány méterre és úgy bámultuk őket.
  - Hát nem csodálatos? Hirtelen itt van egy kis lény a földön. - suttogtam
  - De az. - suttogott Paul is. Megyek és szólok Renatának. Emelkedett fel, majd elsietett.
Még néztem egy darabig őket, majd fogtam a hőmérőt és beletartottam a vízbe, nehogy túlságosan hideg legyen. Persze tudom, hogy a vadonban élő fókáknak tök mindegy a víz hőmérséklete, de a fogságban tartott állatok sokkal érzékenyebbek a hőmérséklet különbségekre. Szomorú volt kicsit, hogy Diana soha nem lehet vadon élő fóka, hanem élete végéig ide lesz bezárva, s hiába kap itt meg minden jót, azért ez mégsem olyan mint a tenger.
Vacsorára úgy gondoltam legjobb lesz a környék legjobb fish and chips take away éttermében a Hanbury's-ben válogatni a finomságok közül. Amikor gusztusos csomagolásban megkaptam a halat és a sajtos krumplit, elsétáltam a fantasztikus panorámával rendelkező Oddicombe-hoz, és a fűbe heveredve eszegetni kezdtem. Egyszer csak Josè huppant le mellém.
  - Jó estét Tania. Látom megtaláltad a legjobb helyet ahol ezeket a fantasztikus halakat sütik.
  - Helló Josè! - örültem meg a társaságnak - Igen, mondták, hogy csakis itt egyek, mert ez a legjobb.
Josè bölcsen bólogatott.
  - A nagymamám is dolgozott itt  ötven éve, de akkor még nem ez  volt a neve. 
  - Errefelé laksz?
  - Igen, itt lakom nem messze egy nagyon régi házban. Amikor a Cary Armshoz sétálsz le azon a nagyon meredek úton, van egy épületcsoport, egy udvarház. A múlt század végén maga Oscar Wilde is lakott benne néhány hónapig.
  - Igazán? Ez fantasztikus! Szeretem  Oscar Wilde-ot.
Josè két dobozos sört vett elő kabátja zsebéből s az egyiket felém nyútotta.
  - "Bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem!" - Mondtam és kivettem a sört Josè kezéből.
  - Egyszer szívesen megmutatom a helyet ahol lakott. No persze ezt ne vedd tolakodásnak, a nejem imádja a vendégeket.
  - Köszönöm szépen, élni fogok vele. - mosolyogtam és tekintetem a messzi tengerre tévedt.
  - Ez a hely egyszerűen csodálatos! Azt hittem, nyomasztó lesz az itteni időjárás és a távolság a családomtól, de  esküszöm úgy érzem örökre itt tudnék maradni.
  - Ezt megértem. - nézett Josè is a tenger felé. A családom ötven éve Skóciából érkezett ide, és azonnal úgy döntöttek itt maradnak. 
  - Azt gondoltam volna, hogy a gyökereid inkább Spanyol vagy Portugál földön vannak.
  - Jól gondoltad. A nagyapám skót volt, s amikor Spanyolországban dolgozott a vasútnál, összeismerkedett a nagyanyámmal, majd hazahozta. A nevem tőle kaptam.
Sokáig Edinburgh-ban éltek, de a kemény teleket nem nagyon bírta nagyanyám aki ugye a déli meleg éghajlathoz szokott. A szigetet viszont nem akarták itthagyni, mert itt a munkalehetőségek jobbak voltak, így úgy döntöttek lejönnek ide ahol igazán enyhék a telek és melegek a nyarak. Ide született az apám, majd én is. Szeretek itt élni.
  - Ilyen messze költözni az ember családjától nagyon embertpróbáló lehetett.
  - Az volt. De a dédszüleim akkor már nem éltek csak nagyapám testvérei, és ha tudtak , akkor néhány évente találkoztak. Nagyanyám  pedig árva volt, de gyönyörű szép nő! Úgy nézett ki mint a színésznő a Desperadóból, na hogy is hívják...- csettintgetett az ujjával Josè, hogy beugorjon a név.
  - Salma Hayek! - mondtam
  - Az! Salma Hayek! Még az angol férfiak is megfordultak utána amikor az állát felszegve, kosárkával az oldalán felgyalogolt ide a dombra, hogy az étteremben dolgozzon. Nagyapám nem egy, de nem is kettő orrot  betört amiatt, mert megpróbálták megkörnyékezni a nejét. De annak nem kellett más csak a nagyapám aki magas,  vöröshajú erős ember volt. Fél kezével fel tudta nagyanyám emelni még nyolcvanhét éves korában is! Kilencvenhárom éves volt amikor meghalt.
  - Oh, nagyon sajnálom. 
 - Egy kocsmai verekedésben miután orrbavágta a nyolcvanhat éves szomszédját beverte a fejét a biliárdasztal sarkába  és nyomban meghalt. 
Kishíján elnevettem magam de még idejében észbekaptam, hiszen ezen mégsem nevet az ember. No de egy kilencvenhárom éves ember kocsmai verekedésben haljon meg?
  - Nevess csak bátran Tania. Bolond volt az öreg, de inkább így akart meghalni mint a kórházban. Istenemre sokszor provokálta a többieket. Nagyanyám még egy évig élt ezután majd meghalt ő is. De szép életük volt és teljes, szeretetben.
  - Ez nagyon szép! Köszönöm, hogy elmondtad.
  - És te Tania? Téged miféle szél hozott ide?
  - Én, megpályáztam ezt az állást és ideutaztam.- válaszoltam egyszerűen.
  - Család?
Nagy levegőt vettem.
  - Férjem még nincs, az édesanyám tíz éves koromban meghalt agydaganatban. Apám nevelt ahogy tudott szegény. - nevettem -  elég nehéz gyerek voltam.
Nagyon elfoglalt ember még most is, az állatkertben állatorvos. A fizetése nem volt valami óriási, hogy bébiszittert fogadjon mellém ezért az ovi később a suli után az időm nagy részét az állatkertben töltöttem. Innen a tapasztalat. Majd én is állatorvos szerettem volna lenni, de nem ment valami jól az egyetem. Vagyis a gyakorlatban mindíg tudtam ösztönösen hogy mit kellett volna tennem egy-egy szituációban, de az elméletben ezt nehezen tudtam levezetni. Az ösztönökre meg ugye nem adnak doktori címet, így inkább maradtam megfigyelő, tanácsadó, jólétügyi felelős. - nevettem. 
- Mi örülünk neked! - mosolygott Josè. 



Születésnap némi meglepetéssel 3.

November tizenkettedike van és ez a nap annyiban fontos számomra, hogy minden évben ezen a napon ünneplem a születésnapom. Hogy miért nem mondom, hogy ezen a napon van? Egyszerű a válasz. Fogalmam sincs mikor születtem pontosan. Persze az év az stimmel, és a hónap is, de a nap az bizonytalan.
Életemet egy macskának köszönhetem. A gondos szülőanyám egy dobozban engem elhelyezvén születésem után úgy itélte meg, hogy mindent megtett a jövőm megalapozása érdekében, és egy toronyház lépcsőházában sorsomra hagyott kb. éjjel tizenegykor. Egy hajnalban munkába induló BKV sofőr majdnem átesett rajtam vagyis a dobozon amiben aludtam és egy vörös macskán aki mellém kucorodott s így a teste melegétől nem hültem ki éjjel. Akkor pörögni kezdtek az események és végül a Heim Pál kórház csecsemőosztályán maradtam picit. Az anyukám is ott dolgozott és miután már jóval a harmincon túl volt és sajnos neki nem születhetett gyereke, így megbeszélte apával, hogy örökbe fogadnak és a Tania nevet kaptam mert apa nagyon szerette az orosz irodalmat és a hősnőket sokszor így hívták. Egyértelmű volt, hogy ha nagyobb leszek akkor elmesélik kalandos születésem történetét és nekem nagyon tetszett. Volt, hogy többször is elmeséltettem velük. Tehát ez a nap amolyan megemlékezés arról, hogy kb. mikor születtem. Nem okozott lelki törést az életemben, hogy a biológiai anyámról semmit nem tudok. De miért is akarnék bármit megtudni róla, hiszen egyértelmű volt, hogy ő nem akar engem de azért rendes volt tőle, hogy nem húzott le a vécén, hanem adott egy esélyt.
Gondoltam meghívom azt a néhány munkatársam akivel összebarátkoztam az elmúlt hónapokban. A közelben volt egy jó kis romkocsma nem igazi romkocsma  , mivel vadiúj volt minden benne de nem volt két egyforma szék vagy asztal a helységben. A falakon milliónyi festmény, portré ismeretlen emberekről, talán néhány hagyatékból megmaradt darab, a magas menyezetről egy gyárból összeszedett aluminium lámpák lógtak le. De óriási forgalmat bonyolított és isteni volt a forró csokijuk. Szóval ide, a Visto Lounge nevű helyre mentünk át munka után Paul, Renata, Josè, Kathy, Tom és jómagam. 
  - Ma mindenki az én vendégem! - mondtam miután kihoztuk az első üveg bort és a vacsorát.
  - Nem is tudtam, hogy nyertél a lottón! - nevetett Josè.
  - Nekem egy hölgy nem fizet! - kiáltott Tom.
  - Egyetértek. - mondta Paul
  - Oké, akkor ezt a bort én fizetem! - helyesbítettem hogy ne essen csorba a férfiak önérzetén.
  - Ez már szebben hangzik. - válaszolt Josè
  - Beszéltél már az apáddal? - kérdezte Renata miközben belepréselte magát egy fotelbe.
  - Ó, igen már délelőtt felhívott hogy felköszöntsön.
  - Akkor  boldog szülinapot Tania! - harsogta Kathy, és magasba emelte poharát.
Néhány óra és több üveg bor után elszállingózott mindenki lassan. 
  - Tudom, hogy te nem ittál csak néhány pohárral Tania, de azért ülj csak taxiba hazafelé. - Anyáskodott Renata.
  - Ne aggódj, hazatalálok. Nagylány vagyok. És tényleg csak két pohárral ittam, mégcsak a fejembe sem szállt.
Miután egyedül maradtam, végigsétáltam a kikötői sétányon ami felett színes villanykörték világítottak végig. Az óriáskerék is ki volt világítva és a vizen  visszatükröződött a cápafog, a kikötő fölött átívelő híd. Kellemes este volt bár már picit hideg, tekintve hogy lassan tél lesz. Messziről a Living Coasts égbenyúló acélhálója magasodott. Hosszú elnyújtott vonyítás vagy inkább ugatás hallatszott a sziklák felõl.
Először azt hittem, hogy az állatkertben valamelyik fóka, de ahogy egyre közelebb sétáltam szinte bizonyos voltam benne, hogy valahonnan a tenger felől jön. Vagy inkább a Living Coasts sziklái alól. Megborzongtam amikor arra gondoltam amit Tom mesélt mikor először csónakáztunk arra. Az örvények veszélyesek és a barlang a szikla alatt és hogy ide járnak a vadon élő fókák is mert melegebb a víz.
A vonyítás újra meg újra megismétlődött, kissé akadozottan mint mikor a fókák panaszkodnak  és tudtam, hogy bajban van egy. Közelebb mentem az állatkerthez és a kulcsommal kinyitottam a kis kaput majd az épület mellett egy keskeny lépcsőn  levezető kikötőhöz mentem. A dagály még nem ért  el a tetőpontjáig. Teljes sötétség volt de a hangot most szinte egészen közelről hallottam. Keserves, panaszos hang volt. - Cselekednem kell. - gondoltam. A mobilomon bekapcsoltam a világitást, hogy valamit lássak.
Beugrottam a kis motorcsónakba, és a Tomtól tanultak alapján beindítottam. Kis gázt adtam és amilyen közel csak tudtam megközelítettem a barlang bejáratát. Leállítottam a motort és körbevilágítottam. Az egyik sziklamélyedésben egy fóka fejét láttam meg, majd egy másikat is picit beljebb. Nem tudtam mi lehet a baj, de nem tudott onnan elmozdulni. Lehasaltam a csónak oldalára és a kezemmel evezve megpróbáltam közelebb jutni hozzá. Rávilágítottam a telefonommal, akkor láttam meg, hogy a barlang bejáratát egy vékony drótháló védi, gondolom, hogy ne menjenek be apálykor a kíváncsiskodók, de valaki mégis lyukat vágott rajta. Gondolom ezen jöttek mentek ki s be a fókák is. Ez a szerencsétlen viszont fennakadt. Azon gondolkoztam, hogy hívni kellene Pault vagy Tomot de egyik sem volt túlzottan beszámítható a buli után. Ránéztem a telefonomra, semmi térerő..Minden bizonnyal a sziklák takarásában nincs fogható jel. Végül határoztam és a csónak aljában kotorásztam, hogy a mentőmellényt felvegyem. A pulcsim valamint a cipőm levettem a telefont a mellény egy vízhatlan zsebébe süllyesztettem. Ezután lassan beleereszkedtem a vízbe, miközben a csuklómra húztam a madzagot ami a csónakhoz volt kötve. A víz ugyan 15 fokos volt de számomra dermesztően hideg. - Vissza kellett volna menned a vízálló ruháért! - korholtam magam de már mindegy. Lassan odaúsztam a kerítéshez ahol a fókák voltak. Szemem már nagyjából megszokta a sötétséget, láttam, hogy valóban az egyik fóka uszonya fennakadt a hálón ami most élesen belevájt a bőrébe. Belekapaszkodtam a hálóba a madzagot hozzákötöttem, hogy a kezem szabadon mozgathassam. Megpróbáltam szétfeszíteni és kihúzni a fóka uszonyát és kis idő múlva sikerrel jártam. A szerencsétlen kissé féloldalasan de úszni kezdett s a másik követte őt. Elégedetten mosolyogtam és lassan visszaereszkedtem a vízbe. A lábam már lefagyott teljesen, és elkezdtem visszaevickélni a csónakhoz. Akkor jutott eszembe, hogy a madzagot a hálóra kötöttem. Halk káromkodást követően visszaúsztam. Már majdnem elértem a szélét, amikor erőteljes rántást éreztem a lábamon. Azonnal a Cápa című film jutott eszembe amikor a nő úszik a tengerben azt hiszi beütötte a lábát egy korallzátonyba és lenyúl a lábfejéhez de már nincs lábfeje...
  - De itt nincsenek emberevő cápák!  Kiáltottam szinte magamon kívül, majd újabb rántás következett és mentőmellény ide vagy oda...a víz alatt találtam magam. Épp hogy levegőt vettem. Az örvény! Gondoltam rémülten! Igen, az örvény...hagyni kell hogy levigyen aztán újra feldob ha nem kapálózol. Itt nem olyan mély a tenger, néhány méter csupán...De még mindíg pörögve húzott lefelé a víz, s én már azt sem tudtam fönt vagyok e vagy lent. 
Meg fogok fulladni...ez volt az utolsó ami a gondolataimba kúszott majd elvesztettem az eszméletem.