Az első napok Torquay-ban 1.

Az asztalon vibráló mobil arra figyelmeztetett, hogy Erik hívott ma már harmincadszor. Tudtam, hogy nem fogom megúszni az indulás előtt ezt az utolsó, haragos, könyörgő és sértődött beszélgetést. Nem akartam többé vele beszélni. Kihunyt, elhamvadt kapcsolatunk boncolgatását, a miértektől a "ki miatt"-okig unom már és kívülről ismerek minden egyes szót ami a szájából elhangzott. Erik azt hiszi miatta repülök Angliába hosszú hónapokra, mert annyira el van magától szállva, hogy úgy gondolja, ott akarok majd felejteni. Pedig ebből egy szó sem igaz. Márciusban kaptam ezt az ajánlatot és már akkor rábólintottam, hiszen tudtam, ez rendkívül jó lehetőség a nyelvtudásomnak a megalapozására valamint az angol csatorna élővilágának megfigyelésére. A dél-devoni Torquay-ban már évek óta működő Living Coasts munkatársa leszek néhány hónapig. A tengeri állatkerben fókák, több pingvinfaj, madarak kaptak helyet és élnek viszonylag természetes közegükben, miközben túristák százai figyelhetik meg őket mindennapi életükben. Itthon is tengeri állatokkal foglalkoztam, az állatkertben apám mellett dolgoztam, aki állatorvos ott már vagy harmincöt éve. Ezt a választást Erik viszont nem volt hajlandó elfogadni és inkább  a drámai, filmekbe illő "menekülés a kötöttségek elől" című verziót erőltette.  Két hónapja elköltöztem tőle és már valóban menekültem de inkább a folytonos szemrehányó üzenetek és hajnali telefonok elől. Egy laza mozdulattal hozzáértem  a kis piros virtuális gombhoz majd kivettem a telefon simkártyáját és a WC kagylóba dobtam. Ez az igazi mulatság! Az angol számom mindenkinek megadtam aki számított  és akivel beszélni óhajtottam néhanap.

Végignéztem a csomagjaimon és elégedetten nyugtáztam, hogy itthon hagyok minden olyan műnőies cuccot amit Erik annyira kedvelt, a magassarkú cipőktől a koktélruhán keresztül  a kis piros Loui Vuitton táskáig amitől  el kellett volna ájulnom amikor Erik szülei az orrom alá tolták karácsony másnapján. Edit az édesanyja korát meghazudtoló kinézetével úgy nézett ki a vele egykorú férje mellett  mintha Barbit krumplibácsi mellé tették volna egy játékbolt kirakatában.  Drága ajándékok cseréltek gazdát a drága nappaliban amely a három méteres fenyőfával olyan volt mint egy pláza. Két alkalmazott szolgált ki minket és százéves portóit ittunk a vacsorához. 

Tehát csakis sportos, kényelmes és kellemes viseletet fogok hordani az új munkahelyemen. 

Punch törleszkedett a lábamhoz jelezve, itt a vacsora ideje. A világosvörös macska egyik szeme zöld, a másik világosbarna volt. Folyamatosan "beszélt" amig a vacsorára kibontott csirkés patét a tányérjába tettem és apró darabokra tördeltem a villával. Punch fog legjobban hiányozni. Leguggoltam és a macska sűrű bundájába simítottam a kezem miközben az nekilátott az ételnek. Éva fog a kislakásban addig lakni amíg  külföldön leszek, így a lakbér is megoldva, a virágok és a halak valamint Punch sem pusztulnak éhen.

Reggel, miután egy gyors kapucsinót bedobtam, felvettem a legkopottabb farmerem egy zöld pulcsival és egy sárga sállal, majd barna makrancos göndör hajam egy gumival összefogtam s ezzel elintézettnek is tekintettem a készülődést. Belenéztem a tükörbe és megállapítottam, hogy ráncok vannak a szemem körül. De hiszen ez teljesen normális, hiszen harminc éves vagyok! Grimaszt vágtam a szeplős tükörképemre. Megcirógattam Punch bundáját, majd  felkaptam a sporttáskát és a bőröndöt és lementem a szeptemberi párás hajnalba, hogy  taxiba üljek. Nem akartam, hogy kikísérjen apa a reptérre. Két napja mindenkit végiglátogatottam és elbúcsúztam. 

  - A reptérre legyen szíves! - ültem a hátsó ülésre, miután a bőröndöt a csomagtartóba tette a sofőr.

  - Nyaralás? - mosolygott jóindulattal a szakállas taxis, majd bekapcsolta a taxiórát.

  - Nem egészen, de majdnem. 

Jó lett volna most  nem beszélgetni, csak nézni az elsuhanó házakat, a reggeli napsütésben fürdőző parkokat. Behunytam a szemem  amikor a nap egy kanyar után szembejött velem és bearanyozta az utat az autó előtt.

  - Francba, hogy ilyenkor nem látok semmit - bosszankodott a taxis és lehajtotta a napellenzőt, de az nem sokat segített.

Aztán mintha belepörgettek volna a filmbe, egyik pillanatról a másikra a repülőn találtam magam, ami fokozatosan emelkedve hagyta el a földet. Két és fél óra múlva a bristoli reptéren, bőröndöm magam után húzva kiléptem a váróba ahol egy magas szemüveges fiatalember Tania Almasi  feliratú, fejjel lefelé fordított táblát tartva maga előtt vizslatta a kifelé áramló utasokat. A fiatalember kék, Living Coasts feliratú overallban, egy valamikor fehér vászoncipőben, kockás sálban toporgott és kissé halszagú volt. Miután kitaláltam, ő az én emberem, széles mosollyal léptem oda hozzá.
 - Hello! Én vagyok Tania. -  A fiú  először megfordította a táblát, hogy elolvassa milyen név is szerepel rajta, majd mosolyogva elfogadta a felé nyújtott kezem.

  - Örülök, hogy megismerhetlek Tania. Én Paul vagyok, a Living Coasts munkatársa és engem küldtek, hogy fogadjalak és Torquayba vigyelek.

Ezt egy szuszra darálta el, miközben folyamatosan rázta a kezem.  Nagyon kellett figyelnem, hogy minden szót megértsek, mert az általam tanult angolban ezt az akcentust még nem ismertem. Mármint a devonit, amely ha nagyon gyorsan beszélnek, száműznek minden "T" betűt a szavakból. 

  - Örülök én is, hogy megismertelek Paul, de bocsáss meg, picit lassabban beszélnél a kedvemért? Kissé még nehezen beszélek, de remélem egy kis idő múlva már jobban fog menni.

  - Ó, persze, természetesen - mondta elvörösödve Paul. Neharagudj, hogy zavarba hoztalak!            És már vette is át a nehéz sporttáskát a vállamról  és elindult a parkoló irányába.  Szürke, borongós volt az ég és legalább tíz fokkal volt hűvösebb mint otthon. 

  - Délutánra kisüt a nap - kapta el az égre vetett pillantásom Paul.  - És Torquayban melegebb is van.

A kétüléses Vauxhall Van hátuljába egy rekeszbe tettük a táskákat majd beültünk az autóba.

  - Oh, de furcsa, hogy az anyósülés itt a vezetőülés.  - Nevetettem, pedig eldöntöttem, hogy itt is fogok vezetni, mert nem akarok ráutalva lenni másokra, és buszmenetrendekhez igazodni. - menni fog...biztos.

Paul sokat mesélt Torquayról és a tengeri állatkertről ahol dolgozik, és a fókákról, meg a tengerről és az óriási forgalomról amit a Living Coasts bonyolít az év minden szakában.

  - Hidd el alig van pihenés. Ráadásul folyamatosan figyelnünk kell a látogatókat, mert több ponton az állatok között sétálgatnak és vigyáznunk kell, hogy ne tegyenek kárt bennük.

  - Már alig várom, hogy lássam. Hány fóka van?

  - Jelenleg kettő, s abból az egyik vemhes. De Torquayban láthatsz szabadon élő fókákat is. Sokszor odamerészkednek a sziklákra, és onnan figyelik, hátha csurran cseppen egy-egy hal nekik is etetéskor.

  - Fantasztikus! -  Közben a tájat csodáltam, ahogy a lassan kibukkanó napfényben a dimbes dombos zöld legelőkön tarka tehenek és birkák legelnek. A legelőket kőkerítések választották el egymástól, így lehetetlen volt az hogy az állatok keveredjenek, vagy az utakra tévedjenek. A zöld hihetetlen sok árnyalatát fedeztem fel ebben a csodás környezetben. Miután elhagytunk egy Newton Abbot vége feliratú táblát, feltűnt egy virágokból kirakott pálmafa az egyik dombon, valamint ugyancsak virágokból egy felirat:  English Riviera! S innentől kezdve igazi angol házakat, pálmafákat, egyenruhás iskolásokat, emeletes kék és narancssárga buszokat láttam. Paul folyamatosan mondta, hol járunk. 

 - Ez itt a Newton Road, itt találsz néhány hipermarketet, most a Riviera Way-en megyünk, jobbra vonatállomás van. Föl és le gurultunk folyamatosan. Torquay nagyon dimbes dombos volt. 

  - Közeledünk a kikötőhöz, ez itt a Torbay road. Jobbra az Abbey Sand. Mutatta Paul.
Balra kávézók, Fish and Chips éttermek, pálmafasor az út kétoldalán, jobbra modern fehér többemeletes épület, aljában kiülős kávézók, tele turistával. Balra tengerpart, óriási vöröshomokos parttal.

  - Most épp apály van. Magyarázta Paul. Ha jön a dagály, a lépcsőkig feljön a víz. - mutatta a partot, amely magas kőfallal védi az utat a dagálytól. Gyönyörű park, hosszú promenád, tengerbenyúló móló.

  - Ez a Princess Pier! Nagyon öreg ám! Még Agatha Christie is koptatta a gőrkorijával. Meséli és   hitetlenkedve nézek rá.

  - Agatha Christie? Hogy került ide?

  - Ó, hát  itt született, gyerekeskedett majd elkerült innen de időskorában visszatért és egy óriási parkot vásárolt, nyaralóval, Greenway a neve. Most múzeum és látogatóközpont van ott. Sok ezren jönnek el megnézni az író otthonát. Évente szeptemberben fesztivált is rendeznek a tiszteletére és akkor tele lesz a kikötő a huszas, harmincas évek ruháiba öltözött éltes hölgyekkel, szól a zene és még a Poirot felügyelőt alakító színész is eljön. Gőzmozdony jár nap mint nap Greenway felé egészen Kingswear-ig. Nagyon látványos.

  - Meghiszem azt. - Suttogtam. A rengeteg információt próbáltam megjegyezni.

Aztán megláttam az óriáskereket is.

  - Az ott a Living Coasts. - mutatott Paul a következő dombtetőn a kikötő fölött átlátszó fekete acélhálóval fedett építményre. A háló alatt színes madarak röpködtek,  a háló fölött sirályok kőröztek. Az építmény egy magas sziklán fekszik, alatta a tenger és egy apró tengerpart, amit egy nagy szálloda az Imperial követett. Fenséges látvány volt a maga nemében. Szemben a meredek út mentén egy kisebb szálloda egy Elephant house nevű igen látványos társasház és a Torbay Yacht Club hófehér épülete követték  egymást. A Living Coasts fölötti útról a tenger látványa - ami zölden szikrázott a napsütésben -  lélegzetelállító volt. Lent a yachtkikötő, ezernyi kisebb és nagyobb hajóval.

 Kinyújtózkodtam miután kiszálltam az autóból és körülnéztem. 

 - Ez, egyszerűen gyönyörű! - mondtam szinte csak úgy magamnak. 

 - A cuccokat csak hagyd az autóban! - szólt Paul - Körbeviszlek és utána megmutatom a szállásodat.

 - Rendben Paul, te vagy a főnök. - mentem szófogadóan utána, aki szemérmesen elmosolyodott, mint aki kevés ilyen figyelmet kap másoktól. 

Kövér, az ötvenes éveiben járó nő sietett elénk. Overallja hasonló volt mint Paulnak, haja fiúsan rövidre volt nyírva, homlokáról izzadságcseppek folytak a szemébe. Arca csupa mosoly és kedvesség volt ahogy kitárta a karját felém és megszorongatott mint egy régen látott rokont vagy barátot. 

    - Tania! De jó, hogy köztünk vagy! Hogy utaztál? 

  - Helló! Köszönöm kellemesen utaztam és én is örülök, hogy itt lehetek. - válaszoltam, miután a dundi hölgy megropogtatta a csontjaim.

   - Én Renata vagyok, ennek a teamnek a vezetője. Sokat leszünk majd együtt. - karolt belém, majd bekísért a nagy kapun ami az állatkertbe vezetett.  

  - Paul! Fordult a fiúhoz. - menj le Dianához kérlek, mert picit szomorú lehet. Talán csak néhány napja van a szülésig. - fordult újra magyarázkodva hozzám, miután Paul lesietett egy kis csigalépcsőn egy  alsóbb szintre, ahol feltehetőleg Diana medencéje volt. 
  - Őőőő...Diana egy fóka? - kérdeztem a tudatlanok ártatlan kifejezésével az arcomon.
  - Hát persze hogy az kedvesem! - kiáltott nagyot Renata. 
  - Sejted ugye kiről kapta a nevét? 
  - Igen, gondolom Lady Dianáról. - mosolyogtam.

 - Szeretném az összes állatot személyesen bemutatni neked, de most erre nincs idő, inkább csak gyorsan elintézzük a formaságokat és körbevezetlek aztán tiéd a délután!  Nevetett Renata, és csak úgy rázkódott az egész teste.  

  - Az irodában felveszem az adataid, ruhaméret satöbbi és a menüt is megbeszéljük, és a napirendet amit általában betartunk. 

Közben folyamatosan mentünk körkörösen  le a sziklák között egy kiépített úton, fölöttünk különböző madarak röpködtek. Kopasz kisember jött szembe egy kis talicskát tolva maga előtt, nadrágszára kétszer is fel volt hajtva, mintha nem lett volna a méretében egyenruha.

  - Á, Josè ! Hadd mutassam be Taniát aki nálunk fog dolgozni egy ideig.

A kisember letette a talicskát amiben valószínűleg az állatok alól kiszedett alom volt, megtörölte a kezét a nadrágszárába majd felém nyújtotta.

  - Helló Josè!  - örülök hogy találkoztunk.

  - Részemről a megtiszteltetés szép hölgyem! Remélem jól fogja itt érezni magát. 

  Majd mosolyogva továbbállt a rakományával. 

  - Josè a beszerzési igazgató. Magyarázta Renata, mire kikerekedett a szemem és picit elszégyelltem magam a férfi után nézve. Abban a hitben voltam, hogy Josè egy egyszerű segédmunkás aki az állatokat takarítja.

  - Igen, igen drágám. - mosolygott anyáskodva Renata. - nem minden az aminek látszik. Itt mindenki, mindent csinál. Nincs hierarchia a tevékenységek között. A csoportvezetők és igazgatók is megfogják a munka keményebbik végét ha kell. Remélem ez nem jelent neked gondot?  - Fordult szembe velem mikor az irodához értünk.

  - Ó, dehogyis! Épp ellenkezőleg! - válaszoltam hevesen.

 - Mi otthon is takarítottunk ha kellett. - Ami persze nem volt igaz, mert voltak kifejezett takarítók és voltak a gondozók valamint voltak ők, akik azzal foglalkoztak, hogy az állatok minél jobban érezzék magukat azon a helyen ahol vannak. Étrendek kialakítása és rendszeres pszichológiai felmérések az általános jó közérzetük eléréséhez. Nehéz volt összehangolni a gondozók és a takarítók valamint a saját munkámat, mert mindenki mást akart és mindenki azt hitte, az a jó amit ő gondol. Nehéz volt elmagyarázni, hogy a fókák medencéjét ne klórsavas tisztítószerrel takarítsák, mert igaz ugyan, hogy az meggátolta a medence alján és az üvegfalon folytonosan lerakódó zöld, nyálkás trutyit, de az isten szerelmére amikor a harmadik fóka kapott olyan szintű mérgezést, hogy hajszálon múlt az élete, akkor sem ismerték be, hogy ez a tisztítószertől van. Hosszú hónapokba tellett, amíg elértem, hogy környezetbarát szereket használjanak. 

Az apró iroda, ahová beinvitált Renata, otthonos kis kuckónak tünt. Kávéillat terjengett a levegőben. Színes bögrék a polcokon, mindenki nevével ellátva, a falon rengeteg kép a pingvinekről, fókákról, a munkálatokról, amikor az objektum felépült. Mosolygó karácsonyi csoportképek és egy nagy kép amelyen egy hatalmas régi épület állt, valószinüleg a Living Coasts helyén. Méltóságteljes és nagyon kecses volt ahogy a szikla tetején uralta a tengert és a körülötte lévő környezetet. Sokáig néztem és elmerengtem a fantasztikus építményen. Vajon miért nincs már többé?

  - Látom téged is megragadott a látvány. - lépett mellém Renata és a képre nézett.  

  - Igen, nagyon szeretem a régi képeket és a régi épületeket. Szeretem fényképezni őket.  Ez az épület volt itt a Living Coasts helyén?

  - Igen igen... révedt el Renata. 

 - Ez volt a Marine Spa. 1851-ben épült és száz évig ez a hely volt Torquay, sőt az angol riviéra közösségi életének központja. Óriási fürdő volt, hatalmas bálteremmel ahol folyton a nyaraló előkelőségek színe java megjelent. Fantasztikus panoráma volt a sunroom-ból a tengerre az öbölre. Cárok, grófok és hercegek, színészek és ünnepelt színésznők látogatták e helyet. Micsoda élet volt itt... Tekintete a messzibe révedt, mintha ő maga is részese lett volna ennek az előkelő társaságnak. Tania nézte a képet és odaképzelte a pávatollas hölgyeket és az elegáns urakat ahogy teázgatnak, táncolnak vagy napfürdőznek és pletykákat mesélnek egymásnak.

  - Aztán 1971-ben lebontották egy sajnálatos, halálos baleset következményeként. - ült le Renata és nagyot sóhajtott. 

  - Mi történt? - fordultam el a képtől.

  - Egy fiút beszippantott a medence leeresztő pumpája...Guy Hendersonnak hívták. Iskolás fiú volt. Tűvé tettek mindent miután eltűnt a többiektől, aztán csak este találták meg miután leeresztették a vízet...szomorú, nagyon szomorú eset volt. 

  - Aztán építettek a helyére egy uszodát 1977-ben amit Coral Island-nak neveztek el, szép volt de valahogy mégse az igazi  és 1997-ben lebontották azt is. - Renata elmosolyodott. 

  - Ennyi a történet. 2003-ban nyitotta meg a Living Coasts a kapuját és azóta folyamatosan fejlődünk. Fókák, különféle pingvinfajták, halak, vidrák és madarakkal bővültünk évről évre. Ma már interaktív játékos módon tudjuk a gyerekeknek érdekesebbé tenni az állatainkat, hogy jobban megismerjék őket. Madárházunk legmagasabb pontja 19 méter. Az akvárium teljes kapacitása 1214 köbméter. Számos díjat nyertünk a bolygónk környezetvédelmére felhívva az emberek figyelmét. Röviden ennyi, de majd úgyis megismersz mindent és mindenkit.

  - Tehát térjünk a száraz tények mezejére. Kapott fel egy tollat Renata és egy kérdőív fölé hajolt.

Még egy pillantást vetettem a Marine Spa elsárgult fotójára, majd válaszolni kezdtem Renata kérdéseire.

Egy óra múlva léptünk ki az irodából és néhány ott dolgozóval még találkoztam.
Bobbal a morcos gondozóval, aki  az orra alatt mormogta el, hogy örül a találkozásnak majd sietett a madarai után. Kathy-vel, a szőke húszéves lánnyal, aki nemrég került ki a középiskolából és tele volt orr, fül és szemöldök piercingekkel és a barátjával Tommal a magas szakállas favágókinézetű teletetovált ám szerény és kedves fiúval. Ők mindketten a pingvinekkel foglalkoztak. Pault már ismertem. 

  - Holnap találkozunk kedvesem, minden jót. - majd Renata mosolyogva távozott.  Paullal beültem újra az autóba és néhány perc autókázás után egy kedves kis cottage bejáratánál találtam magam.

  - Ez a hely a Babbacombe Down. Itt béreljük ezt a házat, két lakrész van benne, teljesen felszerelt konyha és fürdőszoba. A másik lakrész most üres, jövő hónapban érkezik Japánból egy állatorvosnő akivel majd megosztoztok a közös helyiségeken. Mesélte Paul miközben kinyitotta a kiskaput és az apró murvával kirakott úton elindultunk a ház irányába. 

  - Vettünk néhány dolgot, hogy ne halj éhen, de természetesen találsz itt a sétányon éttermeket és beljebb van egy kis központi rész ahol boltok bankok és posta is van. Régen ez a magas rész még nem tartozott Torquayhoz, Babbacombe csupán egy kis település volt. Majd meglátod, gyönyörű.

Követtem a fiút és azonnal beleszerettem a környékbe, a házba, ami noha kívülről régi falusi cottage-nek tűnt, belülről egy modern, felszerelt ház volt. Középen konyha és nappali egyben, nagy tévé, nagy fürdőszoba. A villanykapcsolót viszont hiába kerestem.

   - Itt Angliában nincs a fürdőszobában se kapcsoló se konnektor, csak a borotvának és a fogkefének. - nevetett Paul. Majd egy, a plafonról lelógó zsinórt meghúzott és a világítás a páraelszívóval együtt bekapcsolódott.

   - Hogy szárítok így hajat? - nevetettem és le föl kapcsoltam a villanyt.

   - A szobában?

   - Kénytelen leszek.

A szobám kellemesen nagy volt. Szép világos fabútorok, aminek külön örültem mert nem vagyok oda a modern fémbútorokért. Középen nagy ágy, jobbra szekrények, fiókok, polcok, világos szőnyegpadló és nagy tükör egy öltözőasztalon.

   - Ez igen! Nem is álmodhatnék ennél szebbet.

   - Ugye?  - büszkélkedett a fiú, és letette a csomagokat.

  - Holnap találkozunk Tania, jó pihenést! Az asztalon  találsz egy kis füzetet, mi hogy működik és a fontosabb telefonszámok. Ha bármi gondod támadna akkor hívj nyugodtan. Ja, egy bringát is találsz a garázsban, ha szeretsz kétkeréken gurulni akkor nyugodtan használd akár munkába jövet is. Azért holnap még eljövök érted mert eltévednél. - nevetett Paul. 

 - Hétkor itt vagyok.

 - Köszi mindent, nagyon rendes vagy, hogy eljössz. -mosolyogtam rá, majd kikísértem kapuhoz. 

 - Viszlát reggel! 

 Visszamentem a házba és ledobtam magam a nagy franciaágyra. 

  - Ha belémcsíp valaki hogy felébredjek, azt kinyírom. Mondtam ki hangosan és szájam a fülemig ért.

A következő napok hihetetlen gyorsasággal teltek el. Annyi dolgom volt, és annyi mindent meg kellett tanulnom az állatkert házirendjéről, hogy csak úgy kavargott a fejem. Megismertem Dianát a kétéves lány fókát és Aladint a hároméves fiút aki a párja volt. Mindkettő nagyon szelíd és játékos jószág volt, Néhány óra alatt megszoktak és összebarátkoztunk. Diana kicsit fáradékonyabb volt, tekintve, hogy hamarosan anyai örömöknek néz elébe, de Aladint le sem lehetett állítani.  Hőtartó vízhatlan ruhában órákat töltöttem az akváriumban, hogy az életkörülményeiket vizsgáljam. Mértem a víz hőmérsékletét, a PH értékét és a szűrők állapotát is felülvizsgáltam. Aladin mindig ott sertepertélt körülöttem mint egy hűséges kutya és mindenbe beleütötte azt a fényes fekete gomb orrát.   Megismertem a karbantartókat és elbeszélgettem velük a medence állapotáról. Lassan mindenki tudta ki az a barnahajú külföldi lány aki nap mint nap feltűnik a fókáknál, és mindíg mosolyog mindenkire. Pár nap múlva már két keréken gurultam be a kapun. Megjegyeztem az utat amelyen reggel nagyon mókás volt legurulni de este kemény munka volt feltekerni egy hosszú nap után. Azért szerettem ezt is, mert jobb volt mintha edzőterembe jártam volna. Otthon is sokat bicajoztam, de csak a városban. Itt viszont hajnalban a kikötőben végiggurulni fantasztikus élmény volt. Bevásároltam néhány dolgot a közeli Sainsbury's áruházban, és beszereztem egy konnektor átalakítót, mert rájöttem, hogy a telefonom sem tudom tölteni enélkül. Érdekes módon észre sem vettem, hogy egyáltalán nem használom csak néha, amikor esténként Évával vagy apuval beszéltem. Felhőtlen boldogság!

Reggelente együtt kávéztam Renata irodájában a többiekkel, ebédidőben a közeli fish and chips büfében ettem és bámészkodtam, mert mindíg volt mit. A szabadnapom hétvégén volt és végre volt időm felfedezni a környéket. Kathy és Tom felajánlották, hogy körbevezetnek és megmutatják a látványosságokat. Kis motorcsónakkal körbehajóztunk az öbölben, majd ahhoz a partszakaszhoz mentünk ahol a Living Coasts is magasodott. 

Tom a sziklák közelébe kormányozta a kis csónakot.

   - Látod, itt engedik ki az elhasznált vizet az állatoktól. Mutatott egy nagy csőre.

  Régen ezen a csövön engedték le az uszoda vízét is. Vigyázni kell mert itt a szikla alatt sok az örvény. 

  - Be lehet menni a szikla alá? Kérdeztem hitetlenkedve  

  - Mi már egyszer be is mentünk, ugye Tom? Dicsekedett Kathy.

  - Be, de nem mennék be újra. Mondta a nagydarab fiú. 

 -Majdnem az életünkbe került. Kuncogott Kathy, mintha valami csínytevés lett volna az életveszélyes kaland.

  - De miért mentetek be, ha egyszer veszélyes? Bár őszintén szólva tudtam a választ. Hiszen húsz évesen én is rengeteg ostobaságot követtem el és ha megkérdezték miért csináltam, csak annyit mondtam: miért ne?

És ahogy vártam, Kathy csak rántott egyet a vállán.

  - Kíváncsiak voltunk mi van ott.

 - Itt a kiáramló víz melegebb mint a tenger hőmérséklete, ezért a vadon élő fókák is itt szoktak tanyázni.

 - Ide járnak fürdőbe! Nevetett Kathy és hátbavágta Tomot, hogy az majdnem belebucskázott a gumicsónak oldaláról a vízbe. 

  - Hé! Vigyázz mit csinálsz asszony! Szólt az egyensúlyát visszanyerve Tom.

  - Tényleg idejönnek? Kémleltem körül. Most egy sincs itt sajnos.

  - Ha még egy darabig itt várnánk, akkor biztos találkoznánk az egyikkel. De ha vadon élő fókát akarsz látni, akkor mutatok én neked. - s már kanyarodott is el a sziklabarlang bejáratától a csónakkal.

 Még visszanéztem a fekete lyuk felé, ahol a víz zölden örvénylett egyre magasabban ahogy a dagály közeledett.

Néhány perc múlva egy festőien szép sziklafalat pillantottam meg. A hegy oldalában lefelé kanyargó meredek kiépített utat és egy csodálatos épület együttest.

  - Ez a Cary Arms. Egy fogadó és étterem itt ebben az apró kikötőben. Mondta Tom.

  - Sokan itt a mólón horgásznak, ezért sűrűn látogatják a fókák az öbölt, mert mindíg van egy-egy hal, amit visszadobnak.

És valóban, a hosszú betonmóló körül, ahol több horgász is ácsorgott, két jól megtermett fóka úszkált. Kiabáló gyerekek álltak a mólóról levezető lépcsőn  vízhatlan ruhában vagy anélkül és néha bemerészkedtek a vízbe. Ilyenkor az egyik fóka közelebb úszott hozzájuk mire azok sikoltozva kirohantak. Ezt eljátszották néhányszor. Nagyon tetszett, hogy ezek a fókák teljesen a szabad akaratukból keresik az emberek társaságát, sőt játszanak is a gyerekekkel. Közelebb mentünk az egyikhez és Kathy kiáltott :

  - Sammy! Sammy gyere ide!

Mire a nagy szürke test lebukott a vízbe és közvetlenül előttük bukkant fel újra. Szemével barátságosan hunyorgott és fújt egy nagyot majd a fejét a csónak egyik oldalára tette. 

Kathy egy kishalat vett elő az egyik pad alól és a fókának dobta, aki mint egy cirkuszi mutatványt az orrán egyensúlyozta egy pillanatig majd feldobta és a hal a szájába pottyant.

Nevettem és megérintettem a fóka selymes bőrét, az pedig újra lebukott és eztán a csónak másik oldalán tűnt fel.

  - Ha eljössz és néha hozol egy halat neki, akkor le sem fogod tudni rázni többé. Nevetett Kathy. 

  -Nyugodtan elkötheted a csónakot is  ha van időd és kirándulni szeretnél. mondta Tom és lassan elindult vissza.

  - De  mindíg használd a mentőmellényt! - figyelmeztette Kathy.

  - Ez nagyon klassz, bár nem tudom, hogy merném e egyedül vezetni.

  - Ugyan már! - mondta Tom és kezembe nyomta a kormányrudat.

  - Most te vezetsz.

 Először picit megijedtem, de aztán egyre jobban élveztem az irányítást. Megtanultam beindítani a motort és a gyorsítás lassítás is könnyen ment mire visszaértünk.

  - Azt javaslom, ha kimennél a csónakkal, azért a bokádhoz kösd az egyik madzagot ami itt a csónak oldalán van és elég hosszú. Ha véletlenül a vízbe borulsz  akkor a zsinór megrántásával leáll a motor és te sem kerülsz távol tőle, vissza tudsz mászni rá. 

Mosolygott Tom miközben kisegítette őket a vízből az állatkert apró kikötőjében.

  - Hát nem tudom, hogy merném e de lehet, hogy majd egyszer kipróbálom. Igértem neki.