November tizenkettedike van és ez a nap annyiban fontos számomra, hogy minden évben ezen a napon ünneplem a születésnapom. Hogy miért nem mondom, hogy ezen a napon van? Egyszerű a válasz. Fogalmam sincs mikor születtem pontosan. Persze az év az stimmel, és a hónap is, de a nap az bizonytalan.
Életemet egy macskának köszönhetem. A gondos szülőanyám egy dobozban engem elhelyezvén születésem után úgy itélte meg, hogy mindent megtett a jövőm megalapozása érdekében, és egy toronyház lépcsőházában sorsomra hagyott kb. éjjel tizenegykor. Egy hajnalban munkába induló BKV sofőr majdnem átesett rajtam vagyis a dobozon amiben aludtam és egy vörös macskán aki mellém kucorodott s így a teste melegétől nem hültem ki éjjel. Akkor pörögni kezdtek az események és végül a Heim Pál kórház csecsemőosztályán maradtam picit. Az anyukám is ott dolgozott és miután már jóval a harmincon túl volt és sajnos neki nem születhetett gyereke, így megbeszélte apával, hogy örökbe fogadnak és a Tania nevet kaptam mert apa nagyon szerette az orosz irodalmat és a hősnőket sokszor így hívták. Egyértelmű volt, hogy ha nagyobb leszek akkor elmesélik kalandos születésem történetét és nekem nagyon tetszett. Volt, hogy többször is elmeséltettem velük. Tehát ez a nap amolyan megemlékezés arról, hogy kb. mikor születtem. Nem okozott lelki törést az életemben, hogy a biológiai anyámról semmit nem tudok. De miért is akarnék bármit megtudni róla, hiszen egyértelmű volt, hogy ő nem akar engem de azért rendes volt tőle, hogy nem húzott le a vécén, hanem adott egy esélyt.
Gondoltam meghívom azt a néhány munkatársam akivel összebarátkoztam az elmúlt hónapokban. A közelben volt egy jó kis romkocsma nem igazi romkocsma , mivel vadiúj volt minden benne de nem volt két egyforma szék vagy asztal a helységben. A falakon milliónyi festmény, portré ismeretlen emberekről, talán néhány hagyatékból megmaradt darab, a magas menyezetről egy gyárból összeszedett aluminium lámpák lógtak le. De óriási forgalmat bonyolított és isteni volt a forró csokijuk. Szóval ide, a Visto Lounge nevű helyre mentünk át munka után Paul, Renata, Josè, Kathy, Tom és jómagam.
- Ma mindenki az én vendégem! - mondtam miután kihoztuk az első üveg bort és a vacsorát.
- Nem is tudtam, hogy nyertél a lottón! - nevetett Josè.
- Nekem egy hölgy nem fizet! - kiáltott Tom.
- Egyetértek. - mondta Paul
- Oké, akkor ezt a bort én fizetem! - helyesbítettem hogy ne essen csorba a férfiak önérzetén.
- Ez már szebben hangzik. - válaszolt Josè
- Beszéltél már az apáddal? - kérdezte Renata miközben belepréselte magát egy fotelbe.
- Ó, igen már délelőtt felhívott hogy felköszöntsön.
- Akkor boldog szülinapot Tania! - harsogta Kathy, és magasba emelte poharát.
Néhány óra és több üveg bor után elszállingózott mindenki lassan.
- Tudom, hogy te nem ittál csak néhány pohárral Tania, de azért ülj csak taxiba hazafelé. - Anyáskodott Renata.
- Ne aggódj, hazatalálok. Nagylány vagyok. És tényleg csak két pohárral ittam, mégcsak a fejembe sem szállt.
Miután egyedül maradtam, végigsétáltam a kikötői sétányon ami felett színes villanykörték világítottak végig. Az óriáskerék is ki volt világítva és a vizen visszatükröződött a cápafog, a kikötő fölött átívelő híd. Kellemes este volt bár már picit hideg, tekintve hogy lassan tél lesz. Messziről a Living Coasts égbenyúló acélhálója magasodott. Hosszú elnyújtott vonyítás vagy inkább ugatás hallatszott a sziklák felõl.
Először azt hittem, hogy az állatkertben valamelyik fóka, de ahogy egyre közelebb sétáltam szinte bizonyos voltam benne, hogy valahonnan a tenger felől jön. Vagy inkább a Living Coasts sziklái alól. Megborzongtam amikor arra gondoltam amit Tom mesélt mikor először csónakáztunk arra. Az örvények veszélyesek és a barlang a szikla alatt és hogy ide járnak a vadon élő fókák is mert melegebb a víz.
A vonyítás újra meg újra megismétlődött, kissé akadozottan mint mikor a fókák panaszkodnak és tudtam, hogy bajban van egy. Közelebb mentem az állatkerthez és a kulcsommal kinyitottam a kis kaput majd az épület mellett egy keskeny lépcsőn levezető kikötőhöz mentem. A dagály még nem ért el a tetőpontjáig. Teljes sötétség volt de a hangot most szinte egészen közelről hallottam. Keserves, panaszos hang volt. - Cselekednem kell. - gondoltam. A mobilomon bekapcsoltam a világitást, hogy valamit lássak.
Beugrottam a kis motorcsónakba, és a Tomtól tanultak alapján beindítottam. Kis gázt adtam és amilyen közel csak tudtam megközelítettem a barlang bejáratát. Leállítottam a motort és körbevilágítottam. Az egyik sziklamélyedésben egy fóka fejét láttam meg, majd egy másikat is picit beljebb. Nem tudtam mi lehet a baj, de nem tudott onnan elmozdulni. Lehasaltam a csónak oldalára és a kezemmel evezve megpróbáltam közelebb jutni hozzá. Rávilágítottam a telefonommal, akkor láttam meg, hogy a barlang bejáratát egy vékony drótháló védi, gondolom, hogy ne menjenek be apálykor a kíváncsiskodók, de valaki mégis lyukat vágott rajta. Gondolom ezen jöttek mentek ki s be a fókák is. Ez a szerencsétlen viszont fennakadt. Azon gondolkoztam, hogy hívni kellene Pault vagy Tomot de egyik sem volt túlzottan beszámítható a buli után. Ránéztem a telefonomra, semmi térerő..Minden bizonnyal a sziklák takarásában nincs fogható jel. Végül határoztam és a csónak aljában kotorásztam, hogy a mentőmellényt felvegyem. A pulcsim valamint a cipőm levettem a telefont a mellény egy vízhatlan zsebébe süllyesztettem. Ezután lassan beleereszkedtem a vízbe, miközben a csuklómra húztam a madzagot ami a csónakhoz volt kötve. A víz ugyan 15 fokos volt de számomra dermesztően hideg. - Vissza kellett volna menned a vízálló ruháért! - korholtam magam de már mindegy. Lassan odaúsztam a kerítéshez ahol a fókák voltak. Szemem már nagyjából megszokta a sötétséget, láttam, hogy valóban az egyik fóka uszonya fennakadt a hálón ami most élesen belevájt a bőrébe. Belekapaszkodtam a hálóba a madzagot hozzákötöttem, hogy a kezem szabadon mozgathassam. Megpróbáltam szétfeszíteni és kihúzni a fóka uszonyát és kis idő múlva sikerrel jártam. A szerencsétlen kissé féloldalasan de úszni kezdett s a másik követte őt. Elégedetten mosolyogtam és lassan visszaereszkedtem a vízbe. A lábam már lefagyott teljesen, és elkezdtem visszaevickélni a csónakhoz. Akkor jutott eszembe, hogy a madzagot a hálóra kötöttem. Halk káromkodást követően visszaúsztam. Már majdnem elértem a szélét, amikor erőteljes rántást éreztem a lábamon. Azonnal a Cápa című film jutott eszembe amikor a nő úszik a tengerben azt hiszi beütötte a lábát egy korallzátonyba és lenyúl a lábfejéhez de már nincs lábfeje...
- De itt nincsenek emberevő cápák! Kiáltottam szinte magamon kívül, majd újabb rántás következett és mentőmellény ide vagy oda...a víz alatt találtam magam. Épp hogy levegőt vettem. Az örvény! Gondoltam rémülten! Igen, az örvény...hagyni kell hogy levigyen aztán újra feldob ha nem kapálózol. Itt nem olyan mély a tenger, néhány méter csupán...De még mindíg pörögve húzott lefelé a víz, s én már azt sem tudtam fönt vagyok e vagy lent.
Meg fogok fulladni...ez volt az utolsó ami a gondolataimba kúszott majd elvesztettem az eszméletem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése